SZENTENDRE ÉS VIDÉKE, 2007. november 2.

A megalázottaknak és megszomorítottaknak

Vedres Csaba szentendrén élő zeneszerző másfél évtized után először jelentkezik önálló szerzői esttel november 4-én este fél kilenckor a Villányi úti ciszterci templomban. Az eseményen közreműködik egy harminctagú kórus és hangszeres vendégművészek is. Az alkotó vallott racionálissá sértődött szívekről, hajszáról és vigasztaló zenéről.

- Minek köszönhető, hogy csaknem tizenöt éve nem volt önálló szerzői estje?

- Régebben az előadók udvaroltak a zeneszerzőnek, ma a zeneszerző udvarol az előadóknak. Roppant nehéz ekkora apparátust összeszervezni, de szerencsére találtam olyan áldozatkész embereket, akiket a szerzői est lehetősége megmozgatott, fellelkesített. Nagyon hálás vagyok nekik.

- A szentendrei Városházán szeptember 28-án tartott nagysikerű koncert jelezte, hogy világszínvonalú, amit a Kairosz kvartettel művel. Valahogy mégsem tör be a tartalmas zene a köztudatba. Mi a baj velünk? Nincs fogékonyság a „komolyzenére”, nem értjük a zeneművészetet (és mást sem), vagy a depressziónk nem enged ki a mindennapi fásultságból?

- Az általános depresszió és hajsza következménye, hogy az emberek szinte menekülnek a nagy kérdésektől, a mélyebb problémafelvetéstől. Szórakozni szeretnének és feledni. Teljesen megértem őket. Nagy kérdésnek éppen elég a mindennapi megélhetés gondja, és nehezen szánják rá magukat, hogy ezen felül még valamilyen „terhet” magukra vegyenek. Egy igényes koncert persze nem teher, de ez már csak akkor derül ki, amikor valaki ott volt, és feltöltődött szépséggel, energiával.

- Felvállalja római katolikus vallását, ezen a vonalon is szembemegy a ma divatos közfelfogással. Hogyan találta meg a hitét?

- Nagyon hosszú ez a történet, elmesélése meghaladná a cikk, s talán a lap kereteit is. Egyetlen momentumot emelnék ki: amikor megértettem azt, hogy Isten nem a teljesítményeimért, ilyen-olyan tulajdonságaimért,  képzelt vagy valódi jócselekedeteimért, hanem önmagamért szeret, úgy, ahogy vagyok, bűneimmel és gyengeségeimmel együtt, azzal olyan változás következett be az életemben, amely mindenre – a családalapításra, a művészetemre, a hétköznapokra – kihatott. Ha az ember erkölcsi teljesítményként éli meg a kereszténységet, az terhes és egyáltalán nem vonzó dolog. Vonzó csak az ujjongás lehet: szeretve vagyok úgy, ahogy vagyok!

- Milyennek látja a környezetében ma a hit kérdését és a reményt? Elveszett valami „a posztmodern utáni korban”?

- Az ateizmus hatásának nem az a titka, hogy valahol valakik olyan döntő érveket tudtak volna felhozni a hit ellenében, amelyek megdönthetetlenek, hanem az, hogy hízeleg az embernek: „olyanok lesztek, mint az Isten”. S az ebből fakadó gőg: „rázzuk le igáját magunkról”. Racionális szív nincs: csak racionálissá sértődött szív van. Ezt a sértődöttséget nem lehet észérvekkel gyógyítani, csakis szeretettel. A modern istenképet a legtöbb ember tudatában nem az Egyház formálja, hanem a média. Ebben a hívő emberek szinte kizárólag álszent, képmutató, vágyaikat elfojtó boldogtalan figurákként jelennek meg. Ha mégsem ilyen film kerül be a köztudatba (gondoljunk például a Passióra), akkor mesterséges hisztériával próbálják elterelni a lényegről a figyelmet. Ami viszont reményt keltő, az az emberek őszinteség iránti vágya. Ha egy kereső ember kérdéseit nem lózungokkal, közhelyekkel vagy kegyes bölcsességekkel akarjuk megválaszolni, hanem feltárjuk a gyengeségeinket, s azt, hogy ennek ellenére az Isten mégis szeret minket, személyre szabottan, mindenkit külön-külön, az meggyőződésem szerint hiteles és vonzó.

- Mi a legtöbb, amit véleménye szerint a zene által és a zenében célul lehet kitűzni?

- Vigasztalni. Örömet adni. Nem törődni a „szakma” belterjességével, csakis azzal, hogy segíthetünk, sebeket gyógyíthatunk, életkedvet adhatunk. A zenei oktatás (tisztelet a nem kevés számú kivételnek) évtizedeken keresztül ennek ellenkezőjére neveli a tanulókat. „Nem hibázhatsz! Tökéletesnek kell lenned! Tiszteld más korok zenei nyelvét, a magadét pedig szégyelld!” A csőd nyilvánvaló: jól látható a fogyatkozó közönségen, a tanulók teljes passzivitásán az ún. „komolyzenével” szemben. Nem kakaót kell felszolgálni Mozart mellé, hanem engedni azt, hogy a saját zenei nyelvünkön szóljanak hozzánk. Ez a nyelv nem kizárólagos. Lehet, hogy Erdély egyes részein ilyen a népzene. Lehet, hogy Kőbányán ilyen a rockzene. Ám a valóság feltérképezése helyett mindig csak ideológiákkal találkozunk. Kérlelhetetlenül.

- Rockzenélő fiatalból zeneszerző lett, lázadó hangszeresből kántor és elmélyült alkotó. Hogyan képzeli el magát tizenöt év múlva?

- Azt gondolom, hogy megtaláltam a hitemet, a helyemet. „Vakokat viszek olyan útra, amelyet nem ismernek” – mondja a zsoltár. Ez óriási kaland, s én örömmel várom a következő „pályákat”.

- Milyen fogadtatásra talált a könyve, amely a „komoly”- és a „könnyűzene” közötti különbségtételről szól?

- A sajtó igazán tisztességesen fogadta, mégsem lett belőle az a vitairat, aminek szántam. Egyfajta szamizdatként terjed.

- Kinek szeretne szólni, különös tekintettel a novemberi estre?

- A megalázottaknak és a megszomorítottaknak. A zene Platón szerint a fülön át a lélekbe hatol. Ez azt jelenti, hogy ha jó a szándék, rengeteg embernek lehet segíteni vele.

Bokor Tamás